SERGIO BENVENUTO

ITÁLIA

Egy nemrégiben megjelent könyvben egy olyan felmérés eredményérôl olvashatunk, mely 1990-ben az EK országokban az „értékek” helyzetét vizsgálta. Különösen érdekes az európai és az olasz adatok összehasonlítása. Az összes európai nép közül (talán az írek kivételével) számos kérdésben az olaszok számítanak a legkonzervatívabbnak vagy a legkevésbé modernnek, így a család és a vallás fontossága, az istenhit, a házasság értéke, a nôk szerepe és az abortusz megítélésében. Olaszország még hagyománytisztelôbb, mint Görögország vagy Spanyolország és Portugália. Paradoxnak tûnhet, hogy egy ilyen ország a közelmúltban Elsô Köztársaságának bukását hozó válságon eshetett át. De ez aligha lepi meg azokat, akik – Carlo Tullio Altanhoz hasonlóan – már régóta tisztában voltak a fent vázolt helyzettel. Meglepheti viszont mindazon értelmiségieket, akik csupán arra figyeltek fel, hogy Olaszországban mûködött a Nyugat legnagyobb kommunista pártja, Olaszország szenvedte el a hetvenes években a terrorizmus legerôszakosabb hullámait, ugyankkor a világ egyik legaktívabb feminista mozgalma és a páratlanul liberális és radikális államreformok hazája volt. Ezek az emberek abban az illúzióban éltek, hogy Olaszország a Nyugat élvonalában jár, lázadó és ebbôl kifolyólag modern ország. Felix Guattari azt írta: ha Olaszország tüsszent, Európa náthás. Valójában az ellenkezôje a helyzet: ha Európa egyet tüsszent, Olaszország menten influenzát kap.

A kommunizmus, a divatos baloldaliság és a véres terrorizmus valójában egy tönkrement demokrácia mellékterméke volt egy egy helyben toporgó konzervatív országban. A politikai és kulturális radikalizmus csupán a szellemi téren is jellemzô visszamaradottság kiegészítôje volt. Olaszországban 1948 óta a katolikus egyház támogatta Kereszténydemokrata Párt kormányozott. 1962-ben a kereszténydemokraták koalícióra léptek a szocialista párttal: ez a berendezkedés 1994 márciusáig állt fenn. Ettôl eltekintve az olasz pártok közötti hatalmi viszonyokban egészen másfél évvel ezelôttig nem történt jelentôs változás, amikor is aztán az egész politikai rendszer összeomlott. Azok a pártok, amelyek évtizedeken át kormányozták Olaszországot, mára gyakorlatilag teljesen megrokkantak. Ha meg akarjuk érteni ennek az egy helyben toporgásnak az okait, és azt, hogy ez hogyan vezetett el a közelmúltbéli teljes zûrzavarhoz, elôbb szemügyre kell vennünk néhány jellegzetes olasz vonást.

az olasz életmód

Európa és Amerika valahány nagyvárosa számtalan különbözô nép fôztjét kínáló étteremmel büszkélkedik – kivétel ez alól Milánó vagy Róma, ahol igencsak ritkák a különféle más népek vendéglôi, s ezekbe is leginkább a sznob elit jár. Az olaszok olasz ételeket esznek, olasz borokat, ásványvizet és keserû likôröket (amarit) isznak, olasz ruhákat hordanak, olasz tervezésû házakban laknak, és minden istenek legolaszabbikát imádják, hiszen négy évszázad óta, II. János Pálig minden római pápa olasz volt. Az olaszok még a Mokka kávéfôzôjüket és Lavazza kávéjukat is becsomagolják, ha útnak indulnak. Igaz, hogy a fiatalok csak anglo-amerikai zenét hallgatnak, de ahogy korosodnak, rendre visszatérnek a hagyományos, népszerû olasz zenékhez.

Olaszországban minden filmet szinkronizálnak, így látszólag minden külföldi folyékonyan beszél olaszul, legyen az akár Brigitte Bardot, akár Perry Mason vagy Woody Allen. A feliratos filmek bevezetésére tett kísérletek sorra kudarcot vallottak. Ennek megfelelôen igen kevesen beszélnek idegen nyelveket. A többnyelvû országokból érkezô európai értelmiségiek döbbenten konstatálják, hogy számos olasz egyetemi oktató csak olaszul tud. (Az egyik fontos olasz egyetem angol tanszékének vezetôje bizalmasan elárulta nekem, hogy az angol nyelv és irodalom tárgyból diplomázó hallgatók mintegy fele nem beszél angolul.) A külföldiek megrökönyödve veszik tudomásul, mikor érdeklôdésükre, hogy egy olasz beszéli-e ezt és ezt az idegen nyelvet, azt a választ kapják: nem, nem beszélem, iskolában tanultam. Iskolában tanulni egy nyelvet a legjobb biztosíték arra, hogy az illetô ne beszélje. Az olasz nyelv végül is nem olyan, mint az angol, a spanyol, a francia vagy az arab: ez egy regionális nyelv, melyet csak egy keskeny félsziget népe beszél. De az olaszok éppúgy ragaszkodnak hozzá, mint a boraikhoz, a sajtjaikhoz, középkori ünnepeikhez (mint a sienai Palio, vagy a nápolyi Madonna dell’Arco), helyi énekeikhez vagy a pápához.

Olaszország az egyetlen olyan nyugati ország, ahol a népesség több mint 65%-a magántulajdonú lakásban lakik. Amikor egy olasz családfô házat vesz, ezt abban a meggyôzôdésben teszi, hogy családja azután nemzedékeken át abban az otthonban él majd. Az olaszok közül sok híres hajós kikerült ugyan, de az ország alaphangulata megállapodott és alapvetôen otthon ülésre hajlamos. Az olaszországi konzervatív hagyománytisztelet valószínûleg jobban hasonlít a japánra, mint bármilyen nyugati országéra, és ez magyarázatul szolgálhat az 1950-es és 1960-as évek japán típusú gazdasági konjuktúrájára is.

Olaszországban kevés a válás, és még kevesebb a gyerek (az egész világon itt a legalacsonyabb a születési arányszám), ezek a gyerekek aztán nagyon ragaszkodnak a szüleikhez. Ennek ellenére, európai összehasonlításban a német és svájci fiatalok mellett az olaszok hajlanak leginkább a kemény drogok használatára. Mamáik nemcsak szeretetükkel, hanem bôséges zsebpénzzel is kényeztetik ôket, melyen kábítószert tudnak venni. Míg Amerikában megszokott, hogy a fiatalok korán elköltöznek otthonról, Olaszországban akár harmincéves korukig, vagy még tovább is szüleiknél laknak. Ez lehet az egyik mélyebb lélektani oka a máig is fennálló (csak férfiakat érintô) általános hadkötelezettségnek. Az általános hadkötelezettségre építô hadseregek közismerten vereségre vannak ítélve, de úgy tûnik, a hadkötelezettség az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a fiatal férfiakat elszakítsák anyjuk szoknyája mellôl.

Az amerikaiaktól és a franciáktól eltérôen az olaszok a második világháború után felhagytak a látványos felvonulásokkal és a nacionalista öntömjénezéssel. A két évtizedes fasiszta uralom kigyógyította ôket a nemzeti lelkesedés mindenféle nyílt kifejezésébôl. Az olasz trikolórt csak a futballrajongók lobogtatják a nemzetközi meccsek alkalmával. Berlusconi felfigyelt erre, és pártja elnevezéséhez a fociszurkolók jelszavát vette kölcsön: forza Italia – hajrá Olaszország! De a hazafias megnyilvánulások hiánya még nem jelenti azt, hogy az olaszok kevésbé lennének nárcisztikusak. Tény az, hogy a meglévô olasz nacionalizmus nem az államhoz, hanem a társadalomhoz, azaz az „olasz életformához” kötôdik, ahhoz amit Gramsci (az egyetlen külföldön is olvasott huszadik századi olasz filozófus) a nemzeti-populáris kultúra névvel illetett. Az olaszok vég nélkül panaszkodnak Olaszországról (a társadalmi szatíra a színház és a filmek kedvelt mûfaja). De e mögött a gyakran kegyetlen önkritika mögött rögeszmés magukba-fordulás húzódik meg. Mindenki ismeri a viccet a különbözô európai népekrôl: Mi a paradicsom? Válasz: az a hely, ahol a szakács francia, az üzletember német, a rendôr angol, a hivatalnok svájci és a szeretô olasz. És mi a pokol? Válasz: az, ahol a szakács angol, az üzletember francia, a rendôr német, a szeretô svájci és a hivatalnok olasz.

Mint minden közhelynek, ennek is megvan a maga igazságmagva. Olaszország a pompás szeretôk és rettenetes hivatalnokok hazája. Mivel a szeretkezés magánügy, melyben az ember saját testével vesz részt, itt mód nyílik az ember énképének ünneplésére. De a jó hivatalnoknak meg kell feledkeznie az önmagáról kialakított képrôl. A hivatalnok akkor jó, ha nem önmagát szereti, hanem a munkát és a közéleti felelôsséget. A mások iránti ilyen fajta figyelem nehezére esik az olasz embernek, és ez részben magyarázza Berlusconi politikai sikerét is, hiszen ô az elektronikus sajtón keresztül csábította el a választókat, anélkül hogy bizonyítékát adta volna, hogy a kormányzásban is megállja majd a helyét.

az állam és az állampolgár elválasztása

Gore Vidal, aki jól ismeri Olaszországot, egy olyan megfigyeléssel jellemezte az olasz helyzetet, mely több hosszas szociológiai elemzéssel felér: „Az amerikaiak feltalálták az állam és az egyház elválasztását, az olaszok viszont az állam és az állampolgár elválasztását találták föl.” Az olaszok gyakran nincsenek is tudatában, mennyire megnehezíti az életüket ez a távolság állam és állampolgár között. Az emberek nincsenek ennek tudatában, mert az állam lassú észjárású, cinikus despotának tûnik a szemükben, mely haragot és bosszút érdemel, de szánalmat semmiképp sem. Pasolini nyomán a kormányt és a politikai elitet „a palota” (il Palazzo) néven emlegetik. Az állam azonban sokkal inkább emlékeztet Kafka kastélyára – távoli, kiismerhetetlen, szeszélyes és polgáraitól elidegenült intézmény. Ekképp nem meglepô, hogy a legutóbbi választások során valamennyi nagyobb párt jelszavai között szerepelt a „Kevesebb államot”.

Az olasz állam évtizedek óta nem képes a saját alkalmazottain kívül bárki mástól adót behajtani, és ezektôl is csak azért, mert az adót még a kifizetés elôtt levonják az érintettek bérébôl. A magánvállalkozóknak nem nehéz kiskapukat találni az adózás elkerülésére. Ennek eredményeképp a jövedelmeihez hozzájutni nem tudó állam állandóan újabb és újabb adókat vet ki, vagy emeli a már meglévôket. Ez a spirál a végtelenbe csavarodik. Mivel az adómegkerülôktôl nem tud az állam adót behajtani, ezért egyre tovább szorongatja azokat, akik már fizettek. Az állami alkalmazottak, akiknek ekképp nevetséges összegre zsugorodik a bérük, általában olyan szabadúszó másodállással kárpótolják magukat, amelynek jövedelme után nem fizetnek adót. A másodállás következtében viszont elhanyagolják elsô számú munkahelyüket, erre vezethetô vissza az állami tulajdonú intézmények rossz hatékonysága, mely szükségessé tenné a Nyugaton mindenhol máshol elterjedt gyakorlathoz hasonló privatizációt.

Köztudott dolog, hogy az államnak módjában áll pénzügy-politikai úton befolyásolni a vagyon újraelosztását: ez magyarázza az állampolgárok érdeklôdését a politikai kezdeményezések iránt. Az amerikai ember szemében az az igazi állampolgár, aki részt vesz a közterhek viselésében: csak ezeknek van joguk megszabni a politikusoknak, hogy hogyan költsék el a pénzüket. Az olaszok szemében a közterhet viselô ember balek, aki nem tudta elkerülni az állami fûnyírót. Ennek következtében az államadósság mindig is csillagászati summákra rúgott. Érthetô, ha Berlusconi gyôzelmében szerepet játszott, hogy, szakítva a korábbi gyakorlattal, vitatémává tette az adózást, még ha ez nem ment is túl annak felszínes elismerésén, hogy az adókat csökkenteni kéne.

Amikor az olasz állam szociális ellátásra fordít, azok pénzét költi, akik a legkevesebbet keresik. Az „adóztass és költs” jelszava, melyet Amerikában a liberálisoknak tulajdonítanak, nem érvényes az olasz baloldalra, melynek csak költeni áll módjában, adóztatni nem – és addig nem is lesz, amíg radikális pénzügyi reformokra nem szánja el magát. Az olaszországi baloldal mindmáig vesztésre áll, mivel nem találta meg a vagyon újraelosztásának megfelelô módját, nem áll még rendelkezésükre az a rendszer, mely lehetôvé tenné, hogy megadóztassák a gazdagokat. Ez magyarázza a – svéd mintát követô – olasz egészségbiztosítás kudarcát: annak érdekében, hogy mindenkinek biztosítsák az ingyenes orvosi ellátást, az állam a munkásokat és nem pedig a vállalkozókat sújtja túlságos adóterhekkel.

Az olasz állam roppant alacsony hatékonysága miatt zsarnokinak tûnhet, holott legfôbb vezetôi nem feltétlenül despotikus természetûek. Ez sem volt mindig így. Az 1861-es egyesítésig Olaszországot egy (nem amerikai értelemben) liberális politikusréteg vezette: egy konzervatív, de becsületes, erôsen antiklerikális és antiszocialista réteg, mely lojalitással viseltetett az állam iránt. Az 1920-as évek múltán az államot átformálta három ideológia, a fasiszta nacionalizmus, a katolikus jóléti eszme és a szocialista etatizmus történelmi egybeesése, melyek mindegyike egy hatalmas gondoskodó állam ideálját éltette. Emiatt gondolhatták sokan, hogy Olaszország a legszocialistább az összes NATO-ország közül. A Kastély egy úgynevezett Állami Hozzájárulási Hivatalon keresztül vezette a gazdaságot: ez a szervezet egyfajta szupervállalkozó volt, sôt, ez volt Európa legnagyobb vállalata. Az olasz állam évtizedeken át igazgatta (hol gyatrán, hol még annál is gyengébben) a szolgáltatásokat és a légi közlekedést, a vasutat, a kórházakat és a rendelôket, a rádiót és a televíziót, a postát, az utakat, telefonokat, iskolákat, a só és a dohány eladását, sôt részben még a filmgyártást is: ezért van, hogy az olasz rendszert gyakorta állami szociál-kapitalizmusként emlegették.

Ezt a hatalmas államhatalmat a jóléti eszme iránti katolikus típusú elkötelezettség inspirálta (ezt nevezik a katolikusok szolidarizmusnak). Az állami ipar és szolgáltatások vezetése közelebb állt a Jézus Szent Szíve Társaság apácáinak jótékony szelleméhez, mint mondjuk a British Telecom hatékonyságának példájához. Ezt a jótékonyságot azután kreatívan ötvözték a korrupcióval (az öreg antifasiszták is elismerik, hogy a fasiszta Olaszország kevésbé volt korrupt, mint az 1980-as évek Itáliája). Az állam-kastély kifürkészhetetlen távolságtartása miatt az olaszok csak az állami vállalatok (gli enti) közvetítésével képesek igénybe venni a szolgáltatásokat. Heidegger jót derült volna ezen a kifejezésen: az enti, azaz „létezôk” szó a görög filozófiára vezethetô vissza. E „létezôk” zárt ontológiájának következtében az állampolgár egy elvont és formális államgépezet nyomasztó súlyát érzi magára nehezedni. Míg más országokban tanácsadók vagy szociális munkások segítenek az állampolgároknak az állammal kapcsolatos ügyeik intézésében, Olaszországban ezt a politikusok végzik (jobban mondva végezték).

jótékony korrupció

Többek szerint az emberektôl való ilyetén eltávolodás okozta a politikusréteg bukását. A politikusi csoport, mely a legutóbbi választásokon gyakorlatilag teljes vereséget szenvedett, tévedéseiben mindig is mértéktelen jóindulatot tanúsított, ezért is juttatta ôket hatalomra a szavazók nagy többsége több mint negyven éven át tartó következetességgel. Ez a politikusréteg ma fizeti meg az árát annak a szokatlanul mély befolyásnak, mellyel a kliens-rendszer révén szavazói élete fölött rendelkezett. Valójában ellentmondás rejlik abban, ha a politikusokat az emberektôl való eltávolodással vádoljuk, miközben clientarinak – kliensek kiszolgálóinak – nevezzük ôket. A középkorban nélkülözhetetlen volt, hogy az embernek meglegyen a maga égi szentje. Mára e szent szerepét a kastély egy jóakaró politikus-lakója vette át. A katolikus teológiában a szentek a földiek és az istenség közötti közvetítô szerepét töltötték be. A mai Olaszország „szentjei” – hogy ismét kafkai kifejezéssel éljünk – a magányos földmérôk és a Legfôbb Lény (az állam) közötti közvetítés feladatát látják el. Ez leginkább az ország déli részén nyilvánvaló, ahol a kliens-rendszer és a pénzért vásárolt szavazatok mindennapi gyakorlatnak számítanak („szerzek neked húsz szavazatot, ha megteszed nekem ezt és ezt a szívességet...”). Ezért oly nehéz itt bármit is elintézni, akár állást keres az ember, akár egy jogi okiratot akar késedelem nélkül megszerezni, akár telefont akar fölszereltetni, akár nyugdíjat, vagy éppen vállalkozói igazolványt kapni... A közelmúltban például a „legfôbb lény” általi alkalmaztatás feltételévé tették egy úgynevezett maffia-mentességi igazolvány beszerzését: egy olyan nyilatkozat ez, melyben az alany kijelenti, hogy nem áll a maffia szolgálatában mint bérgyilkos, ezt közjegyzô elôtti aláírással megerôsíti, a közjegyzô pedig pecséttel hitelesíti az okiratot. Rómában ez az ostoba rituálé csupán néhány percbe kerül, Nápolyban viszont legalább egy hónapba telik egy ilyen dokumentumot megszerezni – s ezt a folyamatot csak a kellô csúszópénzek lerovásával lehet meggyorsítani.

Ez a délen jellemzô helyzet a kormányhivatalnokok között széles körben elterjedt korrupció következménye, akik hasznot húznak az állam tehetetlenségébôl. Ezen a vidéken az elméletileg ingyenes szolgáltatásokért is fizetni kell. A nyilvános zsarolás és a hivatalok bénult rendszere egy módon kerülhetô csak meg (fôként Rómától délre): jótékonysággal, legyen az akár politikai, akár papi természetû. Az embernek itt ajánlásra van szüksége. Kinek-kinek a maga égi szentje nyújt ajánlást – lojalitásért vagy szavazatokért cserébe. Tegyük fel például, hogy egy szemétgyûjtôi állásra pályázik valaki, melyre három embert vesznek föl, és a jelentkezôk száma háromezer. Az illetô protektora körömszakadtáig harcolni fog, és minden eszközt latba vet politikai ellenfeleivel szemben, akik nyilván ugyanezt teszik. Ebben az értelemben az olasz korrupció arra a filantrópiára épül, melyre Kafka földmérôjének lett volna szüksége, hogy bejuthasson a kastélyba.

Évtizedekig tartó küzdelmek után az egymással rivalizáló politikusok végül is belátták, hogy kifizetôdôbb lesz, ha valamiféle egyezségre jutnak. Ezért eldöntötték, hogy embereiknek ezentúl kötélhúzás nélkül juttatnak pozíciókat (egy szemétgyûjtôi állás a kereszténydemokratáknak, egy a szocialistáknak, egy az ellenzéknek). Ez a filantrópok közötti genlemen’s agreement vezetett a „juttatások” (lottizzazione) gyakorlatához, ami azt jelenti, hogy a köztulajdonú „létezôkben” (de ma már a magántulajdonúakban is) minden állás pártok szerint kerül elosztásra, s a pártok azután tovább osztják ezeket választóik seregébôl kikerülô vazallusaik között. Ez részben megmagyarázza, miért van az, hogy minden olasz politikai erô de facto „szocialista”: hiszen könnyebb ilyen juttatásokat eszközölni egy köztulajdonú szervezeten belül, mint egy dinamikusan fejlôdô magántulajdonú iparban. Valójában az elnyomó állam rossz hatásfoka is csupán az állás-juttatási rendszer hatékonyságának egy következménye.

Különösen délen mondható el, hogy az olasz politikusok kész emberbarátok. Választói vazallusaik igényeinek kiszolgálásához azonban mindig is pénzre volt szükségük, melyet a juttatások „kapilláris rendszere” szív föl. Mint bárhol máshol Nyugaton, a politikusoknak jócselekedeteikhez folyamatosan növekvô készpénzmennyiségre van szükségük, és ennek a pénzfolyamnak csak két forrása lehet: a bankok és az ipar. Ennek következtében a politikusok (fôként a kormánytagok) fokozatosan átvették az uralmat a bankok fölött – ez nem volt nehéz, lévén hogy Olaszországban a legtöbb bank nincs magántulajdonban. Amerikában a bankok ereje abból fakad, hogy kezükben tartják a politikusokat és a politikai pártokat. Olaszországban ennek az ellenkezôje a helyzet: itt a politikusok és a pártok tartják kezükben a bankokat. A hitelintézetek befolyásolása révén a politikusok hatókörükbe vonták az ügynökségek finanszírozását: az olasz politikai pártok nemzeti finánckapitalistákká váltak. (Az esetek többségében az olasz bankok semmit sem kockáztatnak, mivel nyereségük kizárólag hitelkamatokból származik, nem pedig kockázatos pénzügyi manôverekbôl.) E „pénzügyi gyarmatosítás” következményeképp néhány bank kockázatosabb, a maffia tevékenységével is kapcsolatos mûveletekbe is belement, melyek nyomán azután rövid úton csôdbe jutottak. A mûveletekben résztvevô pénzemberek gyakran gyilkosság áldozatai lettek (holttestükre londoni hidak alatt akadtak rá, vagy megmérgezve találták ôket börtöncellájukban), vagy öngyilkosságot követtek el. Egyszóval a politikusok és a maffia tagjai a kockázat elemét vezették be egy olyan bankrendszerbe, amely egyébként máig is leginkább a zálogház intézményére hasonlít.

Nem véletlen, hogy az olasz tôzsde bénult állapotban van. Hiszen a részvény végsô soron a kapitalizmus demokratizálásának eszköze, melynek révén az ipart kisbefektetôk ezreinek megtakarítása finanszírozza. Olaszországban a finanszírozás nagy része a bankok kezében van, ezek mögött pedig politikusok húzódnak meg. Az anyagi források fölötti befolyásuk révén ez utóbbiak tökélyre vitték az úgynevezett tangenti (szó szerint lefizetések) rendszerét. Mivel a politikusok gyakran közigazgatási tisztviselôk, és nemegyszer a közmunkák fölött is befolyással rendelkeznek, hozzá vannak szokva a vállalkozókkal való egyezkedéshez: „Megszerzem neked ezt és ezt a megbízást, ha visszacsorgatod nekem vagy a pártomnak (vagy mindkettônek) a haszon egy részét.” Ennek eredményeképp a közmunkákra szóló szerzôdések a legritkább esetben kerültek a legszínvonalasabb vagy legelônyösebb ajánlatot nyújtó vállalkozó kezébe, hanem inkább azok nyerték el ôket, akik a legtöbb tangentit voltak hajlandók fizetni a korábban említett „szenteknek”. Az eredmény szemmel látható, fôként az ország déli területein.

Efféle ügyletek bizonyos mértékig minden iparosodott országban fellelhetôk, hiszen a politikusok mindenütt megpróbálják a finanszírozást szabályozó törvényeket befolyásolni. Mi lehet tehát az oka, hogy az illegalitás e rendszerét csak Olaszországban – és Japánban – leplezték le szisztematikusan, úgy, hogy az a teljes politikai rendszer összeomlásához vezetett? Talán az történt, hogy Olaszországban – akárcsak Japánban – elviselhetetlen szintet ért el a korrupció. Vagy az is lehet, hogy az olasz ügyvédek egyszerûen ügyesebbek francia, amerikai vagy német kollégáiknál. Mindenesetre ez a Tangentopolinak (Baksisvárosnak) nevezett rendszer tönkretette a vállalkozói szellemet. A vállalkozók kifizetôdôbbnek találták, ha római politikusokkal való kapcsolataik ápolására fordítják idejüket, mint ha Frankfurtba vagy Londonba szaladgálva próbálnának piacot szerezni terméküknek. A közvéleménynek mára elege lett a korrupt politikusokból, a vállalkozókból viszont már kevésbé, bár ezek sem kevésbé korruptak. Ennek megfelelôen a legutóbbi választások során a szavazók elsöprô többséggel támogatták a vállalkozó Berlusconit. A legtudatlanabb szavazó is tisztában volt vele, hogy Berlusconi mesterien manôverezik a politikusok között, ezáltal elnyerve a szocialista párt feltétlen támogatását. Valójában a politikai és a pénzügyi szféra összefonódására épült ipar tökéletesen idomult ehhez a rendszerhez. E berendezkedés hátránya csak akkor vált nyilvánvalóvá, mikor több nagy olasz cég kísérletet tett rá, hogy külföldön is pénzügyi mûveleteket vigyen végbe, de szégyenszemre behúzott farokkal kellett hazasomfordálniuk. Még a Fiatnak sem sikerült megszereznie a francia ásványvíz-forgalmazó céget, a Perrier-t.

Az olasz kapitalizmust továbbra is egynéhány „nagy család” uralja, melyek pénzügyi szervezetei a Mediobancába tömörülnek. Ezek mindig is szoros szálakkal kötôdtek a politikai hatalomhoz, a kisvállalkozók pedig kezdettôl fogva gyanakvással viseltettek irántuk. Berlusconi és az Északi Liga épp azzal nyerte el az északi kisvállalkozók tömeges támogatását, hogy megtámadta a Confindustriát, az olasz iparosok néhány nagycsalád által uralt vezetô szervezetét. A baloldal nem támadta meg a Confindustriát. Ehelyett megpróbálta elcsábítani: ez volt vereségének egyik oka.

az olasz demokrácia csôdje

Bármily kínos is ezzel szembenézni, Olaszországban megbukott a demokrácia. Egyes demokráciák virágzanak, míg mások – mint pl. a Weimari Köztársaság, a negyedik Francia Köztársaság vagy az olasz prefasiszta köztársaság –egyszerûen befuccsolnak. Umberto Eco fogalmazta meg a magától értetôdô igazságot: „Miért neheztelnénk a régi politikusokra, mikor elsöprô többséggel választották meg ôket újra és újra évtizedeken át?” Nem arról van szó, mintha az olaszok hirtelen ráébredtek volna, hogy politikusaik zöme – gyakran még az ellenzék is – korrupt. Ezt mindig is tudták – a politikusokról szóló rémhírek évtizedek óta cirkulálnak. Inkább arról van szó, hogy az olasz politikusok azért voltak olyan korruptak, mert a lakosság még náluk is korruptabb volt. Egy nemzetnek a demokrácia csôdjét kell beismernie.

Olaszország a törvénytelenség állapotában él. Az olaszok nem tartják tiszteletben a piros lámpákat és a parkolási tilalmakat. Rendszeresen megkerülik az adófizetést, lógnak a munkahelyükrôl, illegális mellékállásokat halmoznak, rokkantságot hazudva nyugdíjat igényelnek és állandóan pénzt csalnak ki a biztosítóktól hamis jogcímeken. Nagy a csempészetben, csalásban és hamisításban érdekeltek száma. A civil öntudatnak ez a hiánya szinte bénítóan hat az olyan városokban, mint Róma, Nápoly vagy Palermo, de annál jobban jellemzi a „nemzeti szellemet”. Mi sem természetesebb, mint ha egy törvénytelenséghez szokott nép úgy érzi jól magát, ha hasonszellemû politikusok kormányozzák.

Mario Segni és a hozzá hasonló politikusok nem a választókat, hanem a választási rendszert kárhoztatták. Ebben is van némi igazság, s ez az oka, hogy amikor a választási rendszer reformjára került a sor, az anglo-amerikai szisztémát választották: ez áll ugyanis legközelebb egy olyan sportversenyhez, melyben egyvalaki gyôz, a másik pedig veszít. 1948 óta a legutóbbi választás volt a legszenvedélyesebb és legagresszívabb: a kampány ugyanolyan izgalmat keltett, mint egy futballmeccs. Berlusconi pedig, akinek labdarúgó csapata az olasz liga élén áll, tudta, hogyan használja ki ezt.

Olaszországban régebben a belga és holland mintához hasonló arányos képviseleti rendszer volt, melyben a küldöttek száma a pártra leadott szavazatok számát tükrözte. Lehet, hogy más országokban ez a rendszer beválik, Olaszországban mindenesetre számtalan kis párt megjelenéséhez vezetett, melyek közül egy sem tudott egyértelmûen elônybe kerülni a többivel szemben. Ez a szisztéma a kormányok ingatagságát okozta, maga a rendszer viszont meglehetôsen szilárd maradt. A vezetôk másoknál több elônyhöz jutottak a kompromisszumok, szövetségek, koncessziók és csereszerzôdések Pénelopé hálójához hasonlatos rendszere révén. Andreotti fizikai értelemben is a heterogén pártok bonyolult koalícióján alapuló rendszer paradigmáját testesítette meg: egy bármihez alkalmazkodni tudó ember, a közvetítés machiavellista nagymestere. Emellett a transformismo – a köpönyegforgatás képessége – és a piccolo cabbottaggio – a legkisebb ellenállás mentén való haladás – mára az olasz politikusréteg alapvonásává lett. Nem kizárt, hogy léteztek nagy kaliberû és tisztességes politikusok is, de úgy tûnik, a választópolgárok ezeket soha nem becsülték meg kellôképpen.

Egy játék szabályai alapvetôen meghatározzák a játék végkimenetelét. Ehhez hasonlóan a politikusréteg az ôket megválasztó nép erkölcsi karakterének kifejezése. Az elmúlt választások során Berlusconi jól megértette a többségi választási rendszer lényegét. Belátta, hogy az „amerikai stílusú demokrácia” alacsonyabb színvonalú politikai retorikát von maga után. Míg ellenfelei továbbra is egy kifinomult politikai nyelvet használtak (mely a kényes egyensúlyokon és közvetítéseken alapuló arányos képviseleti rendszerben jól bevált), Berlusconi belátta, hogy egyszerû és hatásos jelmondatokra van szüksége, melyet az emberek könnyen megértenek: „Adócsökkentés!”, „Egymillió új állás!” Nem arról van szó, hogy Berlusconi ígéretei jobban tetszettek volna az embereknek. Jobban tetszettek nekik az ígérgetô politikusok, mint azok, akik nem ígértek semmit.

Talán elmondható, hogy a demokrácia olaszországi kudarca nem más, mint a nyugati demokrácia általános válságának feltûnô, látványos megnyilvánulása. A politikusok általános rossz hírneve intô jel: a közvélemény által leginkább megvetett szakma épp az, melynek képviselôit ôk maguk választják. Az olaszokat nem érdekli a politikusok magán- és nemi élete: a leghatalmasabbak bukását is csak pénzügyi botrány okozhatja. Az angolszász országokban egy politikus elveszítheti az állását, ha kiderül róla, hogy homoszexuális, vagy házasságtörô viszonya volt fiatal nôkkel vagy netán illegálisan alkalmazott egy bejárónôt, Olaszországban ezzel szemben mindenki tudja, hogy számos miniszter – egy esetben pedig maga a miniszterelnök is – homoszexuális. De sem a politikai ellenfeleik, sem a sajtó nem használja ki efféle „gyengeségeiket”. Az olaszok csak azért vetik meg a politikusokat, ha „lopják az anyagot” – ezek az emberek mindent megbocsátanak, csak azt nem, ha becsapják ôket, ekkor ugyanis önérzetükben érzik mélyen sértve magukat.

Más nyugati országoktól eltérôen Olaszországban a mûvész-elit éppoly távol áll az emberektôl, mint maga az állam. A nagy olasz írók, tudósok és mûvészek inkább önmaguk és a saját körük, mint az átlag olasz ember lényegének kifejezôi. Itt is áll, hogy a jelenség igazi megértéséhez Dél-Olaszországra érdemes tekinteni, különösen Nápolyra. Ha Olaszország Európa tükre, akkor – mutatis mutandis – Nápoly Olaszországé. Görbe tükörként nagyítja fel az eredeti erényeit és bûneit egyaránt. Nápoly komoly szellemi örökséggel és kifinomult kulturális elittel rendelkezik, és a filozófia tanulmányozására szolgáló egyik elsô intézetnek is otthont ad. Ugyanakkor mindennek hátterében egy olyan város húzódik meg, ahol Olaszország-szerte legmagasabb szinten áll a bûnözés, az írástudatlanság, a nyomor, a szenny, a munkanélküliség, a gyermekhalandóság stb. Az olaszok gyûlölik ezt a déli fôvárost, mivel Nápoly nem más, mint Olaszország egészének tükre. Évtizedeken át mûködött Nápolyban egy kulturális központ, mely atollónak nevezte magát. Az elidegenült olasz állam-kastéllyal egy olyan intelligencia atollja áll itt szemben, mely semmi hatással nem bír a többi állampolgárra. Az értelmiségiek írásai barokkosak, tekervényesek, hiúak és dagályosak. Olaszország ugyan modernizálódott, de ez nem a kulturális elitnek, csupán a televíziónak és a népszerû újságírásnak köszönhetô. Egy Adriano Celentano kaliberû énekes-prédikátor többet mozdított Olaszország szekularizációján, mint Benedetto Croce vagy Norberto Bobbio. A világ más országaitól eltérôen, ahol az újságírók a Nobel-díjasokról és a filozófiáról értekeznek, Olaszországban filozófusok és Nobel-díjasok írnak az újságokba. A baj csak az, hogy az olasz újságok a legkevésbé olvasottak egész Európában.

Ez az intellektuális atoll az iskolarendszer egyenes következménye. Az Egyesült Államokban a középiskolákban szinte semmit sem tanítanak, míg a fôiskolák és egyetemek a világelsôk közé tartoznak. Olaszországban a liceo classico – az elit középiskola-típus –, melyet Giovanni Gentile, e század egyetlen valódi olasz nevelési reformere fejlesztett ki, elfogadható színvonalú oktatást nyújt. Az olasz egyetemeken viszont rettenetes állapotok uralkodnak. Az újságok ezt ugyan nem említik (hiszen ezeket is az egyetemi oktatók írják), de a felsô szintû oktatásban és a kutatásban uralkodó helyzet a politikai helyzettel analóg. Mivel a professzorok nem választás útján nyerik el címüket, az emberek kénytelenek rájuk bízni magukat. Még a felsôoktatásban is áll, hogy nagy mûvek írásával vagy eredeti kutatómunka jutalmaként nem lehet karriert csinálni, hanem csak akkor, ha az ember egy hatalmas, egyetemi státusok fölött rendelkezô egyetemi barone protekciójára épít (a „bárók” az „égi szentek” egyetemi megfelelôi). Egy fiatalember egyszer megkérdezte, hogyan induljon el az egyetemi pályán, és azt a választ kapta: tanuljon meg vezetni. A báró sofôrje ugyanis várhatóan elôbb-utóbb számíthat rá, hogy megnyer egy egyetemi vagy CNR versenyt (ez utóbbi a kutatásra szolgáló állami „létezô”). Azokat, akik karriert csinálnak, általában nem sofôröknek, hanem táskahordozóknak (portaborse) nevezik. Az egyetemeken és a politikában a jövô a portaborséké. Az olaszok büszkék a tudományos Nobel-díjasaikra, Fermire, Levi Montalcinira vagy Rubbiára. E tudósok legtöbbje azonban csak azért lehetett sikeres, mert külföldön fejtette ki tevékenységét. A legjobb olasz tudósok rendszeresen elhagyják az országot, hogy máshol dolgozhassanak.

Közvélemény-kutatások kimutatták, hogy az emberek a carabinierit tarják a legrangosabb állami intézménynek (annak ellenére, hogy közismert viccek tömege tévelygô félhülyéknek tünteti föl ôket). ‘k a legirigyeltebb állami alkalmazottak. A legkevésbé rangosnak tartott csoport a politikusoké. Olaszországban általában igaz, hogy minél kevesebb befolyással bírnak az átlagemberek egy intézményre, annál inkább tisztelik azt – ezzel elárulva saját önbizalomhiányukat is. Aligha meglepô, hogy Olaszország egy parlamenten kívüli személyiséget, Carlo Azeglio Ciampit bízta meg az ország átvezetésével az Elsô Köztársasából a Másodikba. ‘ történetesen jobban kormányozott, mint bármely demokratikusan választott politikus. De egyetlen újság sem mutatott rá, hogy ez a választás az olaszoknak a demokráciára való éretlenségét mutatja. Ma az olasz közvélemény legdédelgetettebb alakja a milánói politikai korrupciót leleplezô „hôs”, a bíró Antonio Di Pietro. Ennek részben az is oka lehet, hogy Olaszországban a bírókat nem a nép választja, hanem saját szakmai közösségük vagy céhük nevezi ki ôket. Az olaszok ma már csak a minden nyilvános kritikán felül álló régi professzionális „céhekben” bíznak, a katolikus egyházban, a bírói karban, az egyetemi oktatókban és a carabinieriben – a rendôrségben.

a liga és a berlusconizmus

A forradalom két változást hozott: a Lega Nordot (Északi Liga) és a berlusconizmust. Észak-Olaszországban a puszta tiltakozást kifejezô szavazatok többségét éveken át a kommunisták söpörhették be, késôbb pedig az Északi Liga, mindaddig, amíg Berlusconi el nem nyerte egy részüket. Az Északi Ligában – mielôtt a legutóbbi választásokon jelentôs támogatást nyert – sokan a régi politikai rendszer józan elutasításának lehetôségét látták, és úgy gondolták, mint ilyen rászolgál támogatásukra. Mások provinciális, rasszista, balkáni módon szeparatista ideológia követôinek tekintették ôket, mellyel mindenáron szembe kell szállni. Az igazság az, hogy a régi olasz politikai mentalitás minden politikai jelenséget a régi definíciók szerint szûr meg, s mindenekelôtt a régi jó bal-jobb tengely mentén értelmezi ôket. De ez a paradigma nem segít a mai konfliktusok megértésében. A helyzet jóval összetettebb, hiszen Olaszországban a jobboldali hagyomány gyakran szembefordult a szabadpiaci ideológiával. A kereszténydemokrata rezsim – tekintettel jótékony, paternalista és korrupt indíttatására – mindig is támogatta az állami kezdeményezéseket, és erôsítette azokat az iparágakat, melyek a fasiszta rendszer büszkeségei voltak, így az ENI-t (a nemzeti olajvállalatot), az IRI-t (az olasz állami újjáépítési vállalatot), az állam telekommunikációs monopóliumát és a közlekedési iparágat. Ez az oka, hogy még a Baloldali Demokrata Pártban (PDS) is létezik egyfajta „liberális thatcherizmus”, bár az olasz uralkodó rezsim mindig is inkább egyfajta jóléti tendenciát mutatott (a stato-provvidenza – a gondviselô állam – a keresztény isteni gondviselés egyfajta szekularizált reinkarnációja volt), sokkal inkább, mint a piaci erôk szabad játékát megengedô laissez-faire magatartást.

Az Északi Liga létrejötte nem egy párhuzamos Déli Liga megszületéséhez vezetett, hanem a neofasiszta, erôsen antifederális párt, a Nemzeti Szövetség (AN) újjáéledéséhez. A déliek tisztában vannak vele, hogy az iparosodott északi terület nélkül elvesztek. A Dél mindig is etatista beállítottságú volt, mivel e terület „égi szentjeinek” folyamatosan sikerült ide támogatást juttatniuk. Ám ha ez így van, akkor a Dél vajon miért nem reagált balratolódással a szeparatizmusra és a szabadpiaci politikára? A válasz néhány lélektani fantomot is látni enged. Az olasz egyesítés szimbolikus jelentôségének megtagadásával a Liga megszentségtelenítette a Risorgimento (az olasz egyesítés eposza) szent értékeit és a gyermekkortól kezdve mindenkibe beleoltott Garibaldi-kultuszt. E tabuk megszegése révén az északi terület felforgató hírbe keveredett és a Dél ennek megfelelô felforgató szavazattal válaszol.

A Liga támogatói körülbelül a következôképp gondolkodnak: „Mi a gazdag és termelékeny Olaszországot támogatjuk, mely közelebb áll Európához (több affinitást mutat pl. Hamburg, mint mondjuk Nápoly vagy Palermo iránt) és kevésbé van belegabalyodva a régi pártok hatalmi hálójába. A hagyományos politikusok a jóléti politikájukkal vásárolták meg a terronikat (a dél-olaszok becsmérlô megnevezése), és a mi pénzünket pazarolták sotto-governo adományokra, mellyel a szegényebb déliek szavazatait biztosították maguknak. De már nem kell ebbe a feneketlen vödörbe döntenünk a pénzünket. Ha a Dél velünk akar maradni, tegyék azt, amit mi: tûrjék fel az ingük ujját, lássanak munkához, szakítsanak a helyi és a politikai maffiával. Ha erre nem hajlandóak, majd mi szakítunk velük, és saját levantei sorsukra hagyjuk ôket. Mi, a termékeny Észak ellenzünk mindenféle szocialista etatizmust, a dinamikus kapitalizmust és a minimális állami beavatkozást támogatjuk.”

Minden párt egyetért abban, hogy a Dél modernizálására áldozni kell. Nem véletlen, hogy az elmúlt 15 év során a kormánypártok rendszeresen déli szavazatokat vonzanak, míg északi szavazótáboruk egyre zsugorodik. A Dél emancipálásáért negyvenöt éven át folytatott politikai huzavona kevés vagy kiábrándítóan elenyészô eredménnyel járt. Az állam már jó ideje egy máig is erôs szervezett alvilággal (a camorrával és a maffiával) kénytelen közelharcot folytatni. Az Észak és Dél között a jövedelmi viszonyokban és a munkanélküliségi rátában jelentkezô eltérés egyelôre tovább növekszik. Elég az egy fôre esô jövedelem EK-n belüli regionális megoszlásának kimutatásait áttekinteni, hogy az ember lássa: Olaszország az egyetlen olyan állam, melynek egyes területei (így Lombardia és a Veneto) a felsô, mások az alsó tíz között szerepelnek. Más szóval Olaszország az EK-n belül a legnagyobb területenkénti eltérést mutató ország.

Európában egy új szemléletmód van kialakulóban, mely a nemzetállamokkal szemben a régiókat állítja a figyelem középpontjába. Valójában Európa jóléte a kontinens gazdasági középpontjából ered, melynek tengelye Stockholmot köti össze Milánóval, Dánia, Nyugat-Németország, Kelet-Franciaország és Svájc érintésével. A jólét az ettôl a tengelytôl való távolság arányában csökken: London, Párizs, Bécs és a Veneto gazdag, Skócia, Írország, Portugália, Görögország és Dél-Olaszország szegény. A Liga ennek megfelelôen hibátlan közgazdasági logikával dolgozik: Milánó és Torino éppoly közel van Frankfurthoz, Amsterdamhoz és Lyonhoz, mint amilyen messze Catania, Athén, Sevilla és Lisszabon esnek innen. Spanyolország, Belgium, Nagy-Britannia és Németország éppolyan komoly regionális problémákkal küzd, mint Olaszország. De a nagy európai országok fô problémája ma az, hogyan birkózzanak meg a Harmadik Világból és Kelet-Európából hozzájuk áramló bevándorlók tömegével. Francia- és Németország, az EK két élvonalbeli országa egyaránt határai lezárását fontolgatja. Olaszországba viszont csak a közelmúltban és viszonylag kis számban érkeztek bevándorlók, s ezért a helyi gondok nagyobbnak és sürgetôbbnek tûnnek föl. Az olaszok még nem néztek szembe a jövô század egyik várhatóan legégetôbb problémájával, a fokozódó etnikai és vallási konfliktussal. Olaszország egy lényegileg egy etnikumból álló és egy vallást követô ország, mely öntudatlan provincializmusa védettségében él – ez az áldásos tudatállapot szigeteli el az olaszokat a modern kor nagy tragédiájától. Valódi idegenek nem állván rendelkezésükre, az olaszok az Északot és a Délt teszik egymásnak idegenné. Az Olaszországba érkezô bevándorlók egyelôre csak éttermi virágárusként vannak jelen, vagy autóablakot mosnak a keresztezôdésben, cselédnek, prostituáltnak vagy szobafestônek állnak. Néhány éven belül azonban, amint versenytársaivá válnak az olasz munkásnak, üzletembernek vagy közalkalmazottnak, az egész helyzet megváltozhat.

Berlusconinak az is sikerült, ami Ross Perot-nak nem: tôkét kovácsolt az autodidakta self-made man presztízsébôl, valamint a profi politikusok iránti általános ellenszenvbôl. Legfôképpen pedig megértette azt, amit a baloldal nem: nevezetesen, hogy a modern, „amerikai stílusú” demokrácia maga is egyre inkább piacra kezd hasonlítani. Aki egy politikai terméket el akar adni, annak elôször azzal kell tisztában lennie, mit akarnak az emberek, vagy mi az, amire vevôk lennének, ha felkínálnák nekik. Berlusconi kampányát alapos piackutatás elôzte meg, s ennek eredményeként olyan terméket választott, melynek bízhatott a piacképességében. A baloldal ezzel szemben ugyanazt kínálta, amit már 50 éve próbál elsütni.

Ebben az értelemben a berlusconizmus rávilágított arra, mennyire trivializálódott mára a piac, és a politika is. Ma már semmi sem független a piaci viszonyoktól, legyen az vallás, mûvészet, politika, ideológia vagy oktatás. Mindegyikük csupán termék, melynek versenyben kell helytállnia.

Egy piaci demokráciában az ellenfélrôl kialakult kép megváltoztatásának egyetlen módja, ha nyerni hagyjuk ôket. A Berlusconi és szövetségesei által kialakított mítoszt, mely szerint ôk képesek lennének a problémák megoldására, csak azzal lehet eloszlatni, ha hagyjuk ôket kormányozni. Egyetlen politikusnak sincs birtokában a varázspálca, mellyel egy komplex társadalom bajai orvosolhatók lennének. Ha egy problémát megoldunk, helyébe újabbak keletkeznek. Ebbôl ered a politikával kapcsolatos általános kiábrándultság: a váltakozó kormányok csak arra ébresztik rá az embereket, hogy a politikai akaratnak nagyon kevés köze van a társadalmi valósághoz.